2017. július 30.

Könnyek hullanak szememből.
Láthatatlanul. Végigcsordulnak sima orcámon. Lecsöppenve drágakővé válnak a halhatatlanság számára. Ó, de nem szomorúság, vagy bánat szüli e drágaköveket. Nem, nem!
Magamba szerettem újra. Olthatatlanul. Végtelenül. Hatalmasan. Az öröm és a beteljesedettség könnyei ezek. Eggyé váltam magammal, ahogy eggyé válik a folyó és a part, a fa és a levél, a szél és a hangja. Minden együtt van. Mind együtt vagyunk.
Ez oly csodás!
És ettől a Kiáradástól hullnak könnyek belőlem. Magamnak. Örökre.

Összes naplóbejegyzés: egy mester naplója
Jalszó a jelszóval védett naplóbejegyzésekhez: Elfogadom!