Körülöttem dúl a harc.
Vad dühvel és gyűlölettel mészárolják egymást az emberek.
Fémes csikorgással hasítja a páncélt a dárda, a kard.
Nem is annyira az érzékszerveimre, mint az érzékelésemre hagyatkozva szúrok, döfök és vágok borotvaéles fegyveremmel, melynek kiegyensúlyozása annyira tökéletes, hogy szinte úgy érzem, egy tollpihénél alig nehezebb a drágaköves markolatú kard.
Már nem is az a fontos, miért ez ádáz küzdelem.
Csak itt, ezen a hatalmas mezőn találkozott a két sereg, távoli hegyek ködbe játszó karéjában.
Egy társam mellettem torkaszakadtából üvöltve ront rá az ellenségre, miután épp végzett egy másikkal.

Matejko János: A várnai csata (olajfestmény, Magyar Nemzeti Múzeum Képtára)

Amott, tőlem kissé távolabb, a zöld alapon arany színű fát ábrázoló címert viselő ellentábor tagja épp most hasította ketté a vastag bőrbe bújt gyalogos harcosunk fejét; a vér vulkánként tör elő a maradványokból.
De nincs idő, és nincs lehetőség, hogy sajnálkozzunk, mert csak jönnek, és jönnek, és jönnek, és mi támadunk, verjük vissza teljes erőnkből, ami lassan végére jár, a rohamot.
Amíg egy levágott kar kardját szorongatva zuhan a földre az én éles kardom vágása nyomán, szemem fél sarkából látom, ahogy a zászlóvivőnk elesik, és kétségbeesetten próbálja a magasban tartani lobongókat, mely ezüst színben tündökölve jár táncot a harc szelével. Aztán egy katona odaugrik, kikapja a zászlót a görcsös kézből, a magasba emelve, és kaszabolunk tovább.

Tegnap este mindenki korán lefeküdt, hogy kipihenve ébredjen a hajnal pirkadó szavára, amikor, tudtuk, jön a döntő ütközet. A tüzek körül üldögélve latolgattuk esélyeinket, halk szóval, gyakran a zsarátnok közé bámulva, mintha onnan várnánk választ arra, hogy túléljük-e vajon a holnapot.
De nincs visszaút.
Elfoglalták földjeink, és most minket akarnak.
Minket akarnak, elvenni szabadságunk utolsó morzsáit is, melyet mélyen őrzünk lelkünkben, büszkén, és semmi áron oda nem adjuk.
Mert másunk már úgy sincs.
Sokan elhullottak azért, hogy ne így legyen.
Valahogy úgy alakult, hogy a fény bennünk és körülöttünk egyre halványult, és ezzel együtt nőtt a sötét.
Láncon élni nem tudunk, szolgák más alatt nem leszünk.
Nincs visszaút.
Ölünk, hogy éljünk.
Vagy ölnek minket, és elveszünk.
Szeretteink is.
Országunk is.
Szabadságunk is.
Mindőnknek ez járt este a fejében.
Hogy ez az utolsó, a mindent eldöntő küzdelem lesz.
Vagy fényben élhetünk, szabadon, büszkén, tovább, vagy jön a sötétség, de akkor inkább a halál sötétsége és hidege, mint a szolgaságé.
Hogy aludtunk ez éjjel, nem vagyok abban bizonyos. Testünk feküdt a kemény és hideg földön, bár a pokróc ott volt alatta, de mit sem ért a hűs novemberi éjjelen.
A lelkünk…a lelkünk, az valahol máshol járt.
Így ért engem a hajnalhasadás.

Már órák óta forgatom a kardot. Érzem, ahogy egyre inkább elhagy erőm, és egyre nehezebb a sokszor gyakorolt fogásokat, vágásokat végigvinni. De ahogy látom, az ellen sem áll jobban. Sok sebesült, halott, itt is, ott is.
Hirtelen egy óriás, nekem legalábbis annak tűnő, katona kerül elém. Próbálok rajta rést találni, táncolok, ahogy még erőmből telik, bevetem minden furfangom, cselem, titkos fogásom, de hasztalan.
Nem bírok vele.
A kardom lecsúszik ezüst veretes páncéljáról. Aztán érzem, ahogy jobb oldalamon felém szúr, de a támadást hárítani tudom, és egy hátraugrással menekülök el előle.
Aztán, hogy ne legyen ideje felkészülni, hirtelen előre török, erőteljesen döfök a hónalja felé, ahol a páncél nem fedi teljesen testét.
Elvétem.
Nincs idő helyrehozni a hibát.
Ahogy húzom vissza a kezem, miközben hátrébb lépek, kardjával balomra sújt le.
Éles fájdalom hasít belém.
Érzem, ahogy a karom leválik testemről és a pajzs, amit addig szorongattam, tehetetlenül a földre hanyatlik. Nem is látom, a kezem hol lehet.
Elönt a forróság, ahogy vörös vérem kibuggyan a csonkból, és sugárban fröcsög mindenfelé, belefolyik páncélomba, és rohan végig le, a lábamig.
Térdre rogyok.
A fájdalomtól elsötétül előttem a világ.
Aztán forró húsomba mar hideg pengéje, és kettéhasítja szívemet.
Mégsem olyan jó ez a páncél, ahogy a kovács állította, suhan még át érthetetlen módon agyamon.
Testem erőtlen előre hanyatlik, arcom vérsárba toccsan, és utolsó lélegzetem elhagyja testemet.

Számomra vége van a fény és a sötétség harcának.

Szabad vagyok, és szárnyalok.