mikor a Föld
elköszön a Naptól
s a Hold fényli be
a kék eget
hozzád bújok én akkor
míg a paplan
fölébünk siet
kebled halma húzza
tenyerem melegét
átölellek és
érzem
szíved rejtekét
egy ritmusra mozdul
olyankor a
két test
néha már
úgy érezem
egy vagyok
veled
szememre fátyol borul
pillám fáradtan
zárja le
tudatom elhomályosul
a lélek kalandra
siet
bejárom a végtelen
ezer világát
miközben
csöndben
ránk millió
csillag
a magas
égben
ragyogva
vigyáz
Kalocsa, 2016. április 19.
Engem megint nagyon magával ragadott írásod!
Köszönöm Róbert!
Szívesen! És én is köszönöm! 🙂