csupasz avarkupac 🙂

Meghalt levelek tömege, ó avar!
Mennyei zizegésed mindig felkavar!
Rád lépni én ilyenkor alig merek,
bokáig, sőt! térdig beléd süppedek,
s félek, elsüllyedek egészen benned,
s mégis: oly jó ott lenni;
valami féktelen, elfeledett ősi
öröm és boldogság az, mi
szívemet ilyenkor ellepi.
Hozzád bújok, s te hancúrozol
önfeledten velem,
ha pedig fordulok, fölém kerekedsz.
Mint két szerelmes, vadul szeretkezünk,
miközben pörgünk-forgunk veszettül.
Az emberek csak bámulnak,
csóválják fejüket,
nem értik, mi ez az őrület.
Semmi más tulajdonképp,
mint gyermeki hevület,
így, ősszel, mikor
a levelek eldobják az életet.

Kalocsa, 2009. november 1.

Hasonló versek: természet