Minden rendben van!

Minden rendben van!

2008. december 4.
A naptár az asztalon ezt mutatja a fehér csempék hideg rezgésében.
December négy… ugyanaz a nap…
De most nincs lehetőség a dátumon merengeni. Indulni kell.
Elment a magzatvíz.

Minden rendben van

Kép: http://ellesh.deviantart.com/art/Reborn-117601026

Az ágy kényelmetlen.
Kemény.
A nyomás az ágyékban majd szétfeszíti a medencémet.
Itt az idő.

Telve voltam eddig aggodalommal, hiszen az én koromban szülni nem veszélytelen vállalkozás. És igen, szó szerint olyan, mint egy vállalkozás. Egy projekt, amit végig kell csinálni, és ebben a projektben nincs visszaút, és nincs módosítási lehetőség.

Egy nővér aggódó pillantást vetve rám, megnézi a műszereket, ahonnan csak a tengermélyről hangzó zubogó-zsubogó zsongás üteme hallatszik. Egy új élet üzenete egy régi világnak: itt vagyok! Jövök!

Nem először élem át ezt gyötrelmes szépséget, amikor életet adok az újnak.
Van gyermekem, több is.
Ó, de milyen szépek!
Ó, nem!
Nem!

– Mi a panasza? – kérdezi kezelőorvosom, amikor a hetek, vagy talán már hónapok óta tartó hasi fájdalmammal felkeresem.
Elmondom.
Megvizsgál.
Hümmög.
Aztán megint a hasamat nyomkodja. Nekem meg ez fáj, ha nem szégyellném magam, felkiabálnék, hogy óvatosan!
Aztán leül az asztalhoz, gondterhelten rám nézve ezt mondja:
– Asszonyom, a sérvének semmi baja. A háló, amit beültettünk, rendben a helyén van. Nem tapasztalok semmi olyat, ami megmagyarázná a tüneteit. Beutalom ultrahangra, aztán majd többet tudunk.

Mit tehetnék? Egy ideje már csak ezzel töltöm óráimat: vizsgálat, orvos, gyógyszertár. Azt mondják, a korral jár. Jó, jó, de ennyire? Alig vagyok negyvenöt. Mi lesz később? Még több marék gyógyszer, meg hormon reggelire, ebédre, vacsorára?
A helyzetre való tekintettel az jó doktor egy héten belülre szerez nekem időpontot. Nem engedi, hogy hálámat kifejezzem. Még majdnem én szégyellem magam emiatt. Hiába, a megszokás.

Szerencsére, az a pár nap eltelik hamar.
Csak ez a fekete.
A ruha.
Már le kellene vetnem.
De … valahogy rámragadt.
A férjemen is látom, hogy már unja. Mondja is, sokszor:
– Asszony, ami volt, megvolt, eltelt több, mint egy év, már senki sem szól meg, ha nem feketében jársz!
Ő már lerakta a gyászruhát, vissza, a helyére. A szekrény legmélyére. Ott a helye, elő se kerüljön egy jó darabig onnan!

Én…én nem tudok… Nem tudok…még megválni tőle…a ruhától…nem megy…még nem.
Tudom, persze, felfogom én azt, hogy a baj megtörtént, és nincs az a hatalom, ami ezen változtatni tudna.
De a szívem még ebbe a feketébe burkolózik, és próbálja gyógyítani magát. Nehezen halad vele, az már igaz.

Az ágy kényelmetlen.
Kemény.
A nyomás az ágyékban majd szétfeszíti a medencémet.
És a kenőcs, ami olyan gyerektakony állagú, és még zöld is, hidegrázást hoz rám, amikor a tubusból kérdés nélkül rámtottyan.
Viszont kell, mert enélkül nem működik az ultrahang.
Nézem a monitort, hátha látok valamit.
De csak fekete-fehér foltok mozognak rajta ide-oda, ahogy az orvos húzgálja a hasamon. Fekete-fehér, mint mostanában az életem. Mint álomtalan álmaim. Csak a ruhám nem ilyen. Az szinte tiszta fekete. Rámragadt-fekete.

Arra eszmélek, hogy az orvos zavartan köhhent egyet. Aztán még egyet, és erősebben nyomja a hasamhoz a szerkezetet. És lejjebb viszi, az alhas tájékára, ott húzza jobbra-balra.
Aztán hozzám fordul, azt kérdve:
– Mondja, nem maradt ki a vérzése?
– Igazából fogalmam sincs, mert szedek mindenféle gyógyszert, hormontartalmút is, sérvre és miegyébre, és mellékhatásként várható, hogy rendszertelen a menstruációm. Azt mondták, ez normális.
Hirtelen villámként belém hasít a félelem, hogy csak nem? Egy újabb műtét? És lehet, hogy rosszindulatú? És lehet, hogy….nem! Nem ! Nem!
De csak ennyit kérdezek:
– Miért? Van valami baj?
Nem tetszik a reagálása.
Ráncolja a homlokát, alig észrevehetően – de én látom ám! – ingatja a fejét.
Erre én is ráncolni kezdem a homlokomat, és már érzem is, ott, lenn, a hasam mélyén, a méhemben, a gombócot, ami nő, csak nő, és nő, és akkora, hogy előbb csak a hasűrt tölti be, aztán felzabálja a tüdőmet, a szívemet, a melleim, és végül, már látom, és érzem is, ahogy benyel, megemészt, megöl…
– Hát, asszonyom, Ön várandós.

Szünet.
Még mindig.

MI VAN???
Mi vagyok?
Várandós?
Én?

Hát…voltunk ugyan együtt az urammal, „úgy”, mert már nagyon ki volt éhezve, és nem akartam még rosszabbá tenni a helyzetet, hát engedtem neki, bár nekem aztán nem hiányzott a dolog, egyáltalán nem. Mondták, hogy teherbe nem eshetek, mert a hormonkészítmények a ciklusomat is szétszedik, de a termékenységemet is, amellett, hogy az egészségemet meg egyensúlyban tartják. Valamennyire. Bántam is én a termékenységet! Szültem már háromszor, épp elég volt!
Nem, nem védekeztünk, éppen ezért.
Én?
Terhes?
MI VAN?

Minden rendben van

Kép: http://luciaconstantin.deviantart.com/art/Reborn-120416694

Az orvos nyilván látja a zavartságomat, mert elkezd magyarázni:
– Látja? Ott a baba feje, a teste, a lábai, ott pedig a kezei. És lehet látni, ahogy dobog a szíve.
Olyan…4-5 hónapos lehet.

Nem jutok szóhoz.
Hogy lehet ez? Talán, ha egypárszor voltam a férjemmel azóta, és az pont elég lett volna? Annyi év után? És a gyógyszerek? A hormonok? A sok röntgen, MRI, meg ég tudja mi? Ha bármi baja van, már tenni sem lehet mit, ilyen korú babánál.

Az orvos, mintha olvasna a gondolataimban, nyugtatni próbál:
– Nem látok olyan tünetet, ami kóros elváltozásra utalna. Természetesen, el kell menni genetikai vizsgálatra, ott többet tudnak majd mondani.

Valahogy lemászom az ágyról. Még mindig nem tértem magamhoz a döbbenettől.

Az úton szótlanul bámulok magam elé, lányom, aki kísért, látja rajtam, hogy valami van, de nem mer kérdezni semmit. Érzi, hogy most nem lehet.

Így érünk haza.
Én bemegyek a szobánkba, és magamra csukom az ajtót. Megvárom a férjemet, neki kell elmondanom először, aztán a családdal is meg kell osztani ezt a ….nem, nem örömhírnek nem gondolom, ezt a helyzetet. Hogy valahogy uralni, kezelni tudjuk. Ha tudjuk egyáltalán.

Ó, milyen sokszor jutott szembe, milyen jó lenne, ha megint együtt lennénk! Olyan hirtelen hagyott itt minket. Maga az életöröm volt, a vidámság. Ez is alig van manapság mifelénk. És az űr, ami maradt utána…még mindig beszippant, rabságban tart. És felőröl.

Ezen töprengek, míg a családfő hazaér. Hallom, ahogy csukja az ajtót maga után. Elé megyek, és csak a szememmel intek, jöjjön velem.

Néz, azokkal a nagy bociszemekkel, amikbe annak idején úgy beleszerettem. A Föld meleg barnája tisztán, és őszintén árad belőle. Nem érti, amit mondok. Vagy nem képes felfogni:
– Terhes vagy? Az hogy a fenébe lehet? Azt mondták, nem eshetsz teherbe, annyi a gyógyszer benned, hogy azoktól biztosan nem lehet. Biztos? Nem hallottad rosszul? Vagy értetted félre? Vagy az orvos…?

Elmondom megint. Hogy 4-5 hónapos. Hogy épnek látja az orvos. Hogy kell egy genetikai vizsgálat.

Még mindig értetlenül néz…ez már nem is nézés, bámulás. Mint az a borjú, meg az új kapu. Ingatja a fejét, hümmög. Odalépek hozzá, átölelem, hozzábújok, és így ülünk ott, szótlanul. Óráknak tűnő percekig.

– Gyere, meg kell beszélni a gyerekekkel – mondom neki.

Meleg nyári napnak a végén járunk. A falak már nem izzanak úgy, mint korábban, a kánikulában, de még mindig piheg a levegő a tüdőnkben. Összegyűjtök mindenkit, szerencsére senki nem tekereg idegen vizeken.

Vegyes a fogadtatás. Van, aki tapsikol, hogy jaj, de jó, tesó lesz megint, lesz egy kismanó a házban.
Van, aki értem aggódik, mert az én koromban, és az én állapotomban…nem hiányzik megint a lelküknek egy tragédia. De azt érti mind, hogy innen visszaút nincs. Történjék bármi, ezt már végig kell csinálni.

Arra készülünk, minden rendben lesz.
Én is.
A kicsi is.
A helyzet is.
Hely van, gyermekruhák, babakocsi, kiságy, van. Még a nagyoktól. Használtak ugyan, de a célnak megfelelnek.
Ezzel térünk nyugovóra.

De én nem alszom.
Nem tudok.
Ez a helyzet, ez nem hagy.
Hogy lehet? Hogy lehet? Hogyan lehet? Ezután?
Hajnalodik, mire elszenderülök.

Az ágy kényelmetlen.
Kemény.
A nyomás az ágyékban majd szétfeszíti a medencémet.
És ordítanivalóan fáj és ég!
A mellkasom, mintha kettészakadt volna. Iszonyú nehéz a tüdőmnek most, alig tud oxigént juttatni a sokkolt sejtekhez.
Erre eszmélek.
Piros ruhás alak hajol fölém, a fényvisszaverő csík villog a bágyadt őszi napfényben.
Valahol az út szélén állok, azaz fekszem, egy mentőágyon.
Lányom fogja a kezem, megsimítja homlokom:
– Anyu! Nincs semmi baj! Megcsúsztunk, és az árokba borultunk. Én jól vagyok. Ne mozogj, mert lehet, eltört valamid, és a kicsinek sem tenne jót.
Betolnak a mentőbe, és vijjogva száguld velem az autó.

Nincs semmi baj.
Minden rendben van.
Hányszor hallja ezt az ember a filmekben ilyen helyzetekben! És most tessék! Itt vagyok a helyzetben.
Nincs semmi baj!
Akkor minek a sziréna?
Minek a kórház?
Minek a mentő?
Rémlik, hogy a kórházban, a genetikai vizsgálaton azt mondta az orvos, a baba teljesen ép és egészséges, korának megfelelő súlyú, méretű. A vizsgálat kóros elváltozást nem mutatott ki. A vérvizsgálat eredményére még várni kell, az biztosabb lesz, de nyugodjon meg anyuka, a magzattal minden rendben van.
Minden rendben van.
Minden rendben van.
Minden rendben van.
Mondogatom, mint egy imát.
Meghalok, ha mégsem így van.
Minden rendben van.
Minden rendben van.
Minden rendben van.

– Nyomja, asszonyom! Mindjárt kint van a feje!
Belekékülök, úgy nyomom, és majd szétfeszít, mindjárt széthasadok!
Próbálok levegőhöz, és fájdalmatlansághoz jutni, de nincs idő.
Nyomom, és nyomom, és nyomom, már nem is tudom, mit.
Nem is tudom, miért.
Nem is tudom….

– Gratulálok, anyuka! Kisfia született!
A keblemre teszik a csöppséget.
Egy gyönyörűség.
Még rajta van a máz, a vér. Az én vérem. A mi mázunk.
Látom, hogy van ép keze, lába. Hála az égnek!

A tenger végtelen kékjével néz új világára.
Olyan ismerős szem.
Olyan ismerős arc.
Ugyanaz a nap!
…nem, nem, az nem lehet!

És felsír, és sír, mint ahogy minden csecsemőnek kell, amikor színre lép.
Könnybe lábad a szemem.
Az én kicsi kincsem!

A nővér jön, elviszi, rendbe teszik, megtisztítják, a többiek pedig engem.
Nincs fájdalom, nincs kín, nincs baj.
Hálával teli a szívem.

Minden rendben van.

Az ágy körbeölel.
Puhán.
Lágyan.
Fekszem, és mellettem a kincsem.
Mikor kérdezték, mi a neve, nem sokat gondolkodtam. Már régóta tetszett a Renátó. Így ezt mondtam.
Renátó, a visszahullt kincsem!

A kis kocsi kerekei zörögnek a kavicsos úton, ahogy a rideg márványok között megyünk. Régvolt életek elfeledett emlékei kísértenek mindenhol.
A temető most elhagyatott. Csak én, Renátó, és a kocsi vagyunk itt. Meg a már nem itt lévők.

Ott, hátul, igen, ott van a kis fehér kereszt, ahova igyekszünk.
Nehezemre esik. Nagyon nehezemre, hogy oda menjünk. És elmenni is olyan nehéz. Odaprésel a bánat, és eltaszít a gyász.
Miért, Édes Istenem, miért?

A kis kocsi kerekei zörögnek a kavicsos úton, és megállunk az apró sírnál.
Feleakkora, mint a többi, körülötte.

Rideg föld.
Hideg föld.

Az fedi a drága testet.
Elhoztam hozzá most őt.
Hogy találkozzanak.

Ádám.
Élt 7 évet.
2006. december 4.
Amikor itthagyott…

Könny szökik szemembe.
Még jó, hogy Renátó elszunnyadt a kavicsos úton.
Nem tudom visszafojtani könnyeimet.
Nem, nem tudom.

Nincs szó, nincs gondolat, nincs semmi.
Csak a fájdalom maga.
De most…valahogy más.
Valahogy nem fáj olyan nagyon.
Valahogy … olyan, mintha visszakaptam volna őt.

Valahogy … amikor az élettelen testre néztem, akkor, nem is olyan rég, az őrület határán álltam.

Most meg…most meg…valahogy olyan, mintha visszatért volna hozzám.

Gyönyörű, egészséges, fejlődik, és látszik rajta, hogy boldog és elégedett.
És én is az vagyok.
Valahogy…olyan, …olyan…nem is tudom…a sok gyógyszer, a sok hormon, a sok kezelés, sugárzás…a baleset, amitől szétcsúszott a medencém, és mégsem vetéltem el… mégsem vesztettem el…a sok hányattatás, a hihetetlen fogantatás…olyan…olyan…erőteljes élni akarás.
Élni akarás.
Bármi áron.
És mindenképpen.

Felnyög a kocsiban a kicsi.
Odafordulok hozzá.
Rámosolygok.
Ő meg vissza rám.

Olyan…, teljesen olyan az egész, mint aki visszatért hozzánk.

Ahogy a neve is mondja:
Újjászületett.

Elmosolyodom, mert…minden rendben van.

Kalocsa, 2014. május 10.

Megjelent a Kalocsai szó és kép 3 c. antológiában (2014)

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Minden rendben van! — 2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.