1. Emberek

Lépcsőn előttem két srác, egymáshoz közel, zenével fülükben lépegetnek lefele, egyiknek jobb, másiknak bal fülében egy s ugyanazon fejhallgatóval várnak a kocsikígyóra. Egyikük fel sem öltözött teljesen, fél gatyája túllóg farmerén, épp eltakarja hátsó felét. Érdekes egy divat ez. Nekem fázna a seggem, ha ily gyéren tennék rá textilviseletet. Tőlem nem messze ülnek le. A kilógó gatyás lábával veri az ütemet.
Az a lány ott szemben a fekete hajával, barna bőrén sápadtan csillan az alagút fénye; nagy orra uralja keskeny, hosszú arcát, még éppen nem csúnya. Kabátja, mint haja színe, fekete; szövettel burkolja testét. Nyaka körül selyemsál kígyózik. Mellette idősebb nő, komoly, nagy,  sztk-s szemüvege mögül néz a semmibe tágra nyílt pupillákkal, mint valami after partys tinédzser; szeme sötétbarna szigorral takarja el látóidegeit, melyek pályája gondolatai mélyére is eljutnak talán. Ódivatú, fehér/fekete tyúklábmintás kabátja űzött molyok elhagyott otthonaként naftalinszagot áraszt. Megereszkedett tokája ring, ahogy hintázik a szerelvény a futó síneken. Táskáját féltőn fogja ölében, hogy kincseit senki meg ne szerezze tőle, véletlen se. A fiatal fiú, vajon honnan? hová igyekszik? Már kiszállt a Kálvinnál, de tekintete még itt kísért a gyérülő üldögélők között. Szomorú volt, annak látszott, nagyon. Jókedved elhagyott valahol, te fiú! Bánata nagy, lomha madárként ült vállán, míg fülében tán zenét hallgatott. Balra tőlem, egy nagy fenék, barna textilbe csomagolva. Eltakar előlem minden kilátást!
Amott, egy másik fiatal lány jegyzetét lapozgatja. Előadás? Vizsga? Zárthelyi lesz? Jó alakja van. Lehet, hogy valaki őt is unja? Lehet ilyen vajon?
Süvít a fék, nem először már. Nyílnak az ajtók. Van, ki marad, van, ki megy, ezekkel mások helyet cserélnek. „Az ajtók záródnak!” Csattanás, majd megindul a kék szélvész.

Néznek és hallgatnak az emberek. Kedvüket áthatja a fenti szürkület. „Jegyeket, bérleteket!” Lehetne kérni vidámság perceket?

Heringek olajos lében, olyanok vagyunk, ahogy szinte mozdulatlanul állunk egy tömegben, míg mozog a tér köröttünk, s visz a lépcső felfele. A másik oldal lefele halad. Szigorú szemek mosolytalan kavalkádja vesz körbe mindenhol. Egy szerelmespár! Kézen fogva lépnek a lefele tartó mezőre. Mégis van remény.
„Kérjük, vigyázzanak!”

2. Hang

„Az Ecseri út következik!”
Hogy unhatja már! csak ma ki tudja hanyadszorra mondja. Szenvtelen, unott hangon. Kis kedvesség tán bujkál benne, de nagyon kell keresni. „A Népliget következik!” Az ajtók egy másik oldalon nyílnak. De hiába, a Hang kedve nem lett jobb. Nézem az embereket. „A Corvin-negyed következik!” Hirtelen felkapom a fejem. Ez a hang más! Ez szebb! Élettel teli! Mit élettel! Szenvedéllyel! Az hatja át egészen. Érzem, ahogy bizsergés indul el bennem. Mi kötheti e helyhez a hang gazdáját, hogy nevét így ejti ki?  Első, nagy szerelem? Vagy egy mindent elsöprő? Netán itt valahol adta magát át először a testi mámornak? Esetleg boldog gyermekkori emlék villan át a szavakban? Mindegy is! Kiszállok, és visszafele, a másik oldalon utazok még egyet, hogy halhassam újra, ahogy mondja: Corvin-negyed. Ez egy egész, teljes élvezet!

Kalocsa, 2011. december 1.

Megjelent: Kalocsai Szó és Kép 2 (2013) 258. oldal)