Karácsonyi köszöntő

Mi is a karácsony, nekünk, itt, Európa szívében?
Néhányan azt mondják, és tán úgy is hiszik, hogy a Megváltó születésének napja, aki azért jött el közénk, hogy a bűneinket magával vigye, magára vállalja.
Mások szerint a Fény megszületése a lélekben, azé a fényé, ami áthatja egész lényünket, és ha jól figyelünk, megmutatja igaz önvalónkat.
Aztán vannak olyanok is, akiknek ilyenkor az jut eszükbe, a karácsony a szeretet ünnepe.
Bizonyára jónéhányan vannak olyanok is, akiknek meg még egészen más dolgok jutnak eszükbe ezzel  az ünneppel kapcsolatban.
Talán az elmondható, hogy a szeretet az a szó, ami a legtöbbünknek bevillan a karácsonyról.
Egy szó. Szó, vagy ennél több?
Egy szó. De mit jelent? Mi van mögötte?
Elmondja-e ez a szó azt a csillogást, ami egy gyermek szemében van, miközben anyja jár fejében? Az anyja, aki most nem lehet vele, mert börtönben van. De a szemben ott a csillogás, a gyermeki ártatlanság, és még valami, ahogy jobb kezében ceruzát fog, feje a bal öklén megtámasztva, néz bele a kamerába. Igen, van ott valami csillogás, ami többet ér bármilyen szónál, többet bármilyen drága ajándéknál, vagy talmi csillogásnál. Igen, lehet, hogy ez a szó, amit szeretetnek mondunk, ott van abban a szemben, és azzal tekintettel ezt üzeni az édesanyjának: szeretlek.
Egy gyermek számára egész természetes tud lenni az, hogy kimondja: szeretlek.
De mi a helyzet velünk, akik most itt vagyunk? Mikor mondtuk utoljára ki valakinek azt, hogy szeretlek? Mikor mondták nekünk utoljára ezt? Ha nem mondjuk, vajon miért nem? Miért nehéz kimondani, még akkor is, ha már nagyon-nagyon kikívánkozna, de a levegő elakad a torkunkban, és nincs, ami a hangszálak rezgéseiből ajkainkon ezt a szót formázza?
Mitől félünk kimondani ezt?
Talán mert oly egyszerűen lehet közvetett úton ezt kifejezni? Hisz mást se látunk, mást se hallunk, mint hogy fejezzük ki szeretetünket ajándékkal. Minden portékáját áruló azt mondja, az ő portékája a legalkalmasabb elmondani ezt a felemelő érzést. És szépen be lehet csomagolni csillogásba, sztaniolpapírba. És igen, hajlamosak vagyunk ezt el is hinni. Hogy majd más megoldja, nekem csak fizetnem kell a szeretetcsomagért, és átadnom. Igaz, hogy a karácsony előtt hetek, napok azzal telnek, kinek mit vegyek, kinek mit adjak, kinek milyen értékűt, mekkorát, és jajj, a nagypapa még nem kapott semmit, neki mit vegyek? Szaladgálás, tülekedés, tömeg, pénz, pénz, csillogáshegyek, és Mennyből az angyal kilószámra hull a hangszórókból, hogy jobban megnyissa szívünk a pénztárcánk felé.
Biztos, hogy erre ennyire szükség van?
Vagy elég lenne, csak úgy, csillogó szemekkel odaállni, emelkedett gyermeki lélekkel, és azt mondani: szeretlek, csak úgy, ahogy vagy, olyannak, amilyen vagy. És adni, egyben kapni, egy ölelést hozzá.
Mert nincs nagyobb ajándék, se égen, se földön, mint amikor feltétel nélkül is tudjuk szeretni egymást, és, mint amikor egy öleléssel át is tudjuk adni ezt, akkor már adtunk magunkból, az időnkből, és adtunk a szívünkből egy kis szeretetmagot, a másiknak, amit ha ő is, és én is, gondozunk és ápolunk, később világokat menthet meg, és másoknak is megmutathatja, hogy a szeretet nincs ünnephez kötve, nincs naphoz kötve, a szeretet mindig van, és mindig lesz, és forrása kiapadhatatlan.

KÍVÁNOK BÉKÉS ÉS BOLDOG, SZERETETBEN ÉS ÖLELÉSBEN GAZDAG KARÁCSONYT!

Karácsonyi köszöntő (saját fotó)