Itt vagyunk a bőrünkbe bezárva,
koponyánk két üregéből nézünk a világra.
Szabadulni innen mikor lehet?
Életfogytig szól ez az ítélet!
Addig nap nap után telnek az évek,
gagyogó kisdedből felnőtté érve
járjuk az utat, mit más nem tehet,
de annyi csak, és nem több ez,
mint lepkeszárny enyhe rezdülése
kora nyáresti nektárlakomán
a nyíló virágok színes szirmán.
Pillanat az egész a mindenség sodrában,
mégis örökkévalóság a haldokló ágyában.
Végül a test milliárd sejtje föladja,
az agy leáll, szív többet nem dobban.
S mi e lényt eddig fogva tartotta,
újra egyesül a Földi sárral és porral.
Kiszabadulva szállhatunk a magosba,
fel, a csillagok közé,
hol várnak már sokan.
Egyszer eljő e pillanat,
mindegy, szegény, gazdag,
boldog, őrült, híres, hírtelen, akárki vagy.
S mit magadénak gondoltál valaha,
minden, de minden, kölcsönben volt nálad.
Az összes a Földön marad.
Élni így addig lehet csupán,
míg testünk börtönünkbe zár.
S hogy ez meddig tart?
Az teljességgel bizonytalan.

2008. 02. 03.