1

Különleges megtapasztalásban volt részem az elmúlt hetekben.
Már több közeli hozzátartozóm ment át a nem fizikai birodalmakba, de valahogy egészen más a megélés, amikor az ember apja teszi ezt.
Amikor most legutóbb bekerült a kórházba, valahol egészen mélyen éreztem, hogy innen már nem lesz hazaút.
Az állapota hullámzó volt a jól van és a kevésbé jól van között, de olyan jól, hogy hazaengedték volna, nem volt.
Még karácsonyra sem.
Az orvos nem vállalta a kockázatot, és nekünk sem hagyta, hogy vállaljuk.
Nem is volt ez baj, mert nem bírta volna szusszal és türelemmel a családi kört sem.
Már akkor azt mondtam otthon, hogy jó, ha a születésnapját megéri, ami január elsején van.
Az állapota hullámzó maradt, és ugyan fizikailag nem beszéltünk erről, de nem fizikailag ott voltam, és bátorítottam: ha úgy érzi, ennyi volt, engedje el, engedje meg, hogy megtörténjen.
Csak egyszerűen engedje meg, és egy sóhajtással hagyja itt a testét.

Anyám bizakodott, bár mindig aggódva mondta, hogy apád már megint nincs jól. Vagy, hogy rosszabbul van. Látszott rajta, hogy győzködi magát, ez még nem a vég. Én mondtam neki, jobb, ha felkészül, bármire is, arra is, hogy apámnak nincs tovább, de azt hiszem, nem igazán akaródzott ez neki.

Hiába mondtam, hogy a jelek szerint elmenőben van, erre készülődik, és nem tud mást tenni, mint ezt hagyja. Hagyja megtörténni, és az aggódással és az érzelmi függőséggel nem nyújtja el az elkerülhetetlent. Annál is inkább, mert amíg dolgozott, számtalan ilyen esetet láthatott. Láthatta, átélhette, milyen az, amikor a test magára marad és élettelenné válik. Azt mondta, az nem olyan. Más, amikor ilyen közeli hozzátartozóról van szó. Hiába kérdeztem, miért lenne ez más, emberélet így is, úgy is. De ragaszkodott ehhez az álláspontjához.

Éreztem, miként vonódik ki apám a fizikai élet dolgaiból. Határozottan éreztem, hogy távolodik mindentől. Nem érdeklik a világ eseményei, a pénzügyek, a konfliktusok, és egyre kevésbé érdekli egyáltalán bármi. Ezt tisztán és világosan érezhető volt. Szépen, lassan visszavont minden kifelé irányuló, a világot érintő érzékelést. Megkezdte az elvonulást, egészen határozottan, karácsony után.

Folyamatosan jártunk hozzá, és folyamatosan érezni lehetett ezt a távolodást. Én legalábbis éreztem. Amikor kettesben maradtunk, dőlt belőle a szó, bár azt mondta, a beszéd is fárasztja. Mégis mondta, mondta, én csak bólogattam, mosolyogtam, néha elvicceltem a történeteit. Egy idő után már ezekre a viccekre sem figyelt, mint szokott addig. Eljutottunk egészen odáig, hogy ami van, azért ő is megdolgozott a maga módján, hozott döntéseket, választásokat, amik abba a helyzetbe vezettek, ahol most van. És most már nem igazán van ereje a változtatásra, és nem is változnának a dolgok, ha haza is kerülne. Valószínűleg ez is egy megerősítés volt számára arra nézve, hogy nincs értelme tovább ezt a földi inkarnációt most folytatni.

Anyám továbbra is bizakodott, hogy az orvosok, a kezelés majd eredményes lesz.

A születésnapját megünnepeltük. Vittünk egy muffint, gyertyával, elénekeltük a Happy birthdays-t, elfújta a gyertyát (nehezére esett), megkapta az ajándék rajzot is, örömködtünk családilag.

Másnap már jelentősen leromlott az állapota. Egy-egy pillanatra volt csak eszméleténél, hiába voltunk körülötte, vele, már nem reagált igazából a jelenlétünkre. A teste még küzdött a végső pillanatokban is a túlélésért, de ő maga már alig-alig volt benne jelen.
Feküdt az ágyban, plafonra szegezett tekintettel, néha pislantott, de hiába szóltunk hozzá, nem volt jelen a mi világunkban.

A levegőt mélyen, nehezen vette, érezni lehetett, hogy a test túl akar élni. Még küzd. Egy tétova intés volt talán részéről, de aztán megint elhomályosodott a tekintete, és messze járt.
Anyámat hazavittem, és mondtam neki, hogy ne tegyen semmit. Amit mégis tehet, hogy ott van mellette, és elengedi, egyszerűen csak hagyja, hogy átlibegjen odaátra, bármennyire is fájdalmas ez neki. Fogadja el és tartsa tiszteletben ezt a döntést.

Így jött el a kedd. Öcsém bement hozzá reggel, aztán telefonált, hogy nekünk is be kellene hozzá menni, mert szerinte hamar vége lesz a két világ közötti billegésnek. Szóltam anyámnak is, és én is beugrottam. Valóban nem volt magánál, a tekintete most is a plafonon, szinte mereven, és erőteljesen zihált. Ő maga már nem volt jelen, de a biológia utolsó erejét összeszedve keményen küzdött az életéért.
Megfogtam a kezét, és elköszöntem, azzal hogy majd jövök még.

Fél háromkor anyám hívott, hogy bevégeztetett. Otthagytam csapot-papot az irodában, és berohantam a kórházba.

Már nem zihált. Szemét lecsukták. Furcsa volt látni az élettelen testet, ami pár perce még az apámé volt.

Megfogtam a kezét. Még meleg volt, bár az ujjak hegye már lilult.

Egy kicsit ott voltunk még mellette, aztán jött a hivatalos ügyintézés az orvossal.

És persze a telefonok, értesítések, hogy akit érint, értesüljön arról, hogy apám befejezte ezt a földi pályafutását.

2

Nehéz elmondani az embereknek, és igazából nem is lehet, hogy nem fáj. Nincs miért részvétet nyilvánítani. Sokkal inkább érzek megnyugvást, kisimultságot, és nem csak magamban, hogy már nincs tovább ez a fizikai szenvedés, de apám részéről is érzem ezt. És a szabadságot, a határtalanságot.

A halál nem egy végső, visszavonhatatlan állomás az emberi létben. Egy újabb kezdet lehetősége. Lehetőség a pihenésre, a felkészülésre a következő inkarnációra. Egy ruhacsere. Azt mondták nekem itthon, ezt ne nagyon hangoztassam senkinek sem, mert baj lehet belőle.

Így hát megköszöntem minden részvétnyilvánítást, miközben nem éreztem, hogy fájna, és hogy a nem létező fájdalomban osztoznia kellene másoknak. De messze vagyunk attól már, hogy az emberek ezt értsék. Nincs halálkultuszunk. Csak a félelem, és az „egy életünk van” közhely szórása.

Próbáltam neki segíteni odaát. Csak úgy, érzésből. Igyekeztem összekapcsolódni vele, és megnyugtatni, hogy az angyalok odaát segítenek abban, hogy a megfelelő helyre jusson. Fogadja el őket, a segítségüket, és menjen velük a Virágok Hídjához akár. És miközben anyámmal beszéltem, jött egy élesen „hallható” üzenet: „Jól vagyok!”. Továbbítottam anyámnak, aki csak annyit mondott, bár úgy lenne. Azt mondtam erre, hogy így is van.

Több alkalommal összekapcsolódtam apámmal, úgy érzem, sikeresen.

Amióta távozott, eltelt három hét. Már nem zavarom, tegye a dolgát odaát.

Ha eljön az ideje, úgy is találkozunk majd még.

Nem ejtettem könnyeket. Elengedtem, menjen, ha ez a döntése.

Békében, szeretetben, kegyelemben.

Kalocsa, 2017. január 23.

Hasonló írások: lélekgyógyász, napi szösszenet